25*
adók, vállalkozók ezen szempontokból nem mutatkoznak a legjobb
adatszolgáltatóknak; nemcsak érdekeltségük esketik kifogás alá,
hanem például a kisiparban, kisgazdaságokban műveltségük se
mindig oly megbízható, hogy megfelelő adatszolgáltatásra lehetne
számítani részükről. A munkaadók közreműködését a gyáripari bal
esetek bejelentésénél egyenesen törvény kívánja ugyan meg, s e
kötelezettségük alól nem is kívánatos felmenteni őket; az adatgyűjtés
teljessége azonban megkívánja, hogy a fősúly mindenütt megbíz
hatóbb adatszolgáltatókra fektettessék.
Ilyenekül mutatkoznak a segélypénztárak és az orvosok.
A munkás-segélypénztárak a földmívelésügyi miniszter úr által a
mezőgazdasági munkásokra nézve is létesített ily segélypénztár
szervezése révén most már a gazdasági foglalkozások mindenikére
kiterjesztik áldásos működésüket; az iparos, kereskedelmi és for
galmi ágaknál foglalkoztatott munkásokat az 1891. évi XIV. t.-cz.
alapján létesült betegsegélyző pénztárak, a bányászat és kohászat
munkásait a társládák istápolják betegségből vagy balesetből eredő
munkaképtelenség esetén. E pénztárak mindegyike akkor lép tulaj
donképen érintkezésbe a munkással, mikor az munkaképtelenné
válik; megtudja és nyilvántartja betegsége okát, följegyzi munka-
képtelenségének tartamát, tudomást vesz felgyógyulásának idejéről
és körülményeiről. Igen csekély hányada a munkás betegségi
vagy sérülési eseteinek az, a mely az illető segélypénztár tudomását
kikerüli; másrészről az ily pénztárak kezelésének hivatásszerű
pontossága kezeskedik az adatszolgáltatás megbízhatósága mellett,
a pénztári alkalmazottaknak megfelelő képességei és gyakorlata
pedig az adatok jóságát biztosítja.
A mi az adatok jóságát és alaposságát illeti, a sérültet kezelő
orvosok e tekintetben még alkalmasabb adatszolgáltatóknak látsza
nak ; de az orvosokat ezen tulajdonképeni hivatásukon kívül eső
munkával terhelni nem látszik kívánatosnak, csak ott, a hol egyéb
mód nem kínálkozik az adatok beszerzésére. Egyébként a kezelő
orvos adatszolgáltatása, ha nem is működnék oly bürokratikus
pontossággal, mint a segélypénztáraké, az érdekeletlenség és a szak
szerű megfigyelés révén is igen megbízható forrásául kínálkoznék
a baleseti statisztikának.
Kiválóan fontos kérdés egységes meghatározása a baleset fogal
mának is; melyik az az alsó határ, a melynél jelentéktelenebb sérü
lések már nem képezik bejelentés tárgyát, a melytől fölfelé azonban
minden balesetet be kell jelenteni. E tekintetben eddig különféle
felfogások álltak fenn: a gyáripari balesetek három napi, a bányá
szat és kohászat körében előforduló sérülések nyolcz napi, a vasúti
és hajózási üzem balesetei éppen csak tizennégy napi munkakép
telenség esetén voltak bejelentendők. Ez az utóbbi határvonal túl-
magasnak látszik s az magyarázza, hogy a vasutaknál a baleseti
statisztika az üzemre, nem pedig a sérült személyekre való tekin
tettel műveltetik. A munkás és családja megélhetésére a tizennégy
napnál rövidebb ideig tartó munkaképtelenség is igen jelentős
csapás. A teljesség szempontjából is legmegfelelőbbnek látszanék
a gyáripari baleset-statisztikánál használatos alsó határt, a három
napi munkaképtelenséget venni általában az adatgyűjtés alapjául;
minthogy azonban némely gazdasági ágaknál (igy különösen a
vasutaknál) egyéb administrativ tekintetek miatt ez nehézséggel
járna, legalább általánosan kötelezővé volna teendő a nyolcz napi
vagy annál hosszabb munkaképtelenséget okozó sérülések bejelen
tése. A hol lehetőség nyílik ez alsó határt még alacsonyabban
megszabni, mint a gyáripari s kisipari baleseteknél, ott törekedni
kellene tovább is arra, hogy már a három napos munkaveszteséggel
járó sérülések is bejelentessenek; az összehasonlitás a különböző
gazdasági ágak baleseti statisztikája között természetesen csak attól
a ponttól kezdődhetnék, a melytől kezdve már egyformán állanak
adatok rendelkezésre, tehát csak a nyolcz napi vagy annál hosszabb
tartamú munkaképtelenséget okozó balesetekre nézve.
Legnagyobb hiánya volt eddig baleseti statisztikánknak a
keresetképtelenség tartamának felületes meghatározása. Tulajdon
képen majd minden munkásvédelmi intézkedésnek, főleg a baleset-
biztositásügy esetleges rendezésének a munkaveszteség mérvére
vonatkozó adatok szolgálnának legbiztosabb alapul s azért a baleset-
nur dér Umstand kann beanstandet werden, dass sie interessirt
sind, sondern auch ihre Bildung ist im Kleingewerbe, in den Klein-
wirtschaften nicht immer so verlasslich, dass mán ihrerseits auf eine
entsprechende Datenlieferung rechnen könnte. Die Mitwirkung des
Arbeitgebers bei dér Anmeldung dér in dér Fabrikindustrie vor-
kommenden Unfálle wird zwar direkt durch das Gesetz gefordert,
und es ist nicht erwünscht,, sie dieser Verpflichtung zu ent-
heben ; die Vollstándigkeit dér Datensammlung aber erfordert es,
dass das Hauptgewicht überall auf verlássliche Datenlieferer gelegt
werde.
Als solche erscheinen die Hilfskassen und die Arzte. Die
Arbeiter-Hilfskassen erstrecken nun demzufolge, dass dér Herr
Ackerbauminister auch für die landwirtschaftlichen Arbeiter solche
Unterstützungskassen organisirt hat, ihre segenvolle Thátigkeit
auf allé wirtschaftlichen Bescháftigungen. Die bei den Zweigen
dér Industrie, des Handels und Verkehrs bescháftigten Arbeiter
werden im Falle dér durch Krankheit oder Unfall verursachten
Arbeitsunfahigkeit durch die auf Grund des G.-A. XIV: 1891 errich-
teten Krankenkassen, die Gruben- und Hüttenarbeiter durch die
Bruderladen unterstützt. Jede dieser Kassen tritt mit dem Arbeiter
eigentlich dann in Berührung, wenn dieser arbeitsunfáhig geworden
ist; sie erfáhrt und notirt die Ursache dér Krankheit, trágt die
Dauer dér Arbeitsunfahigkeit ein, und erlangt Kunde von dér Zeit
und den Umstánden dér Genesung. Nur eine sehr geringe Quote
dér Krankheits- oder Verletzungsfálle dér Arbeiter ist es, welche
nicht zűr Kenntnis dér betreffenden Hilfskasse gelangt, andererseits
garantirt die berufsmássige Pünktlichkeit dér Verwaltung solcher
Kassen die Verlásslichkeit dér Datensammlung, die entsprechende
Fáhigkeit und Übung dér bei dicsen Kassen Angestellten aber sichert
die Güte dér Daten.
Was die Güte und Gründlichkeit dér Daten betrifft, erscheinen
die den Verletzten behandelnden Arzte als noch geeignetere Daten
lieferer ; doch es scheint nicht ráthlich, die Arzte mit dieser ausser
ihrem eigentlichen Beruf fallenden Arbeit zu belasten, ausgenom-
men dórt, wo sich kein anderer Modus zűr Beschaffung dér Daten
darbietet. Übrigens würde sich die Datenlieferung dér Arzte, wenn sie
auch nicht mit solch bureaukratischer Genauigkeit vorgehen würde,
wie die dér Hilfskassen-, auch zufolge dér Uninteressirlheit und
dér fachmássigen Beobachtung als eine sehr verlássliche Quelle
in dér Unfallstatistik darbieten.
Eine ausnehmend wichtige Frage ist auch die Bestimmung
des Begriffes dér Unfálle: welches ist jene untere Grenze, von dér
gerechnet die unbedeutenderen Verletzungen nicht mehr den Gegen-
stand dér Anmeldung bilden, über die hinaus aber jeder Unfall
angemeldet werden muss. In dieser Hinsicht bestanden bisher ver-
schiedene Auffassungen: die Unfálle dér Fabriksindustrie waren
im Falle von dreitágiger, die im Kreise dér Gruben- und Hütten-
arbeit vorkommenden Unfálle im Falle von achttágiger, die Unfálle
des Bahn- und Schiffahrtsbetriebes gar nur im Falle von vierzehn-
tágiger Arbeitsunfáhigkeit anzumelden. Diese letztere Grenze scheint
übermássig hoch zu sein, und findet ihre Erklárung darin, dass bei
den Bahnen die Unfallstatistik mit Rücksicht auf den Betrieb und
nicht auf die verletzten Personen kultivirt wird. Für den Lebens-
unterhalt des Arbeiters und seiner Familie ist auch die weniger als
vierzehn Tagé láng andauernde Arbeitsunfáhigkeit ein schwer em-
pfundener Schlag. Auch vöm Standpunkt dér Vollstándigkeit erschiene
es am entsprechendsten, die bei dér Statistik dér Fabriksunfálle
geltende untere Grenze, die dreitágige Arbeitsunfáhigkeit als all-
gemeine Grundlage dér Datensammlung anzunehmen ; da dies aber
in einigen Wirtschaftszweigen (so besonders beim Bahnbetriebe) in
sonstiger administrativer Hinsicht mit Schwierigkeiten verbunden
wáre, so wáre wenigstens die Anmeldung dér eine achttágige oder
lángere Arbeitsunfáhigkeit verursachenden Verletzungen als allgemein
obligat einzuführen. Wo die Möglichkeit geboten ist, diese untere
Grenze noch niedriger zu bemessen, wie bei den Unfállen im Fabriks-
und Kleingewerbe, dórt sollte das Bestreben auch weiters dahin
gerichtet sein, das schon die mit einem dreitágigen Arbeitsverlust
verbundenen Verletzungen angemeldet werden; die Vergleichung
zwischen dér Unfallstatistik dér verschiedenen Wirtschaftszweige
könnte natürlich nur von dem Punkte an beginnen, von dem an-
gefangen die Daten gleichmássig zűr Verfügung stehen, alsó bezüg-
lich dér eine achttágige oder lángere Arbeitsunfáhigkeit verursachen
den Unfálle.
Dér grösste Mangel unserer Unfallstatistik war bisher die
oberfláchliche Bestimmung dér Dauer dér Arbeitsunfáhigkeit. Eigent
lich würden fást jeder Arbeiterschutz-Verfügung, hauptsáchlich dér
eventuellen Ordnung dér Unfallversicherungs-Angelegenheit die auf
das Maass des Arbeitsverlustes bezüglichen Daten als sicherste
Grundingen dienen, und daher bedarf die Unfallstatistik dér Ver-
4*
